~ BÖLCSELET ŐRZŐK ~

Amint ott feküdtem a hideg márványkövön, s patakzó véremet figyeltem, egy hang szólt hozzám:-Állj fel! - mondta. 
Felnéztem , és tenyeremre támaszkodva feltérdeltem. Előbb a bal lábamra nehezedtem, aztán minden erőmet összeszedve , sebemet öklömmel elszorítva, kezemet térdemre támasztva.....feltápászkodtam. 

Soha nem felejtem el azt a hangot, amely felszólított, hogy álljak föl, s ez által megmentett a haláltól. 
Egész hátralevő életemben ennek a hangnak a tulajdonosát kerestem. 

A csapataim átadtak az asszonyoknak, hogy ápoljanak. 
Ki kellett bírnom a keselyűzsíros borogatás állott bűzét, melyet a mellemre helyeztek. 
Még vizelnem vagy ürítenem is csak az ő szemük láttára lehetett, amit iszonyatosan megalázónak éreztem! 
A mai napig állítom, hogy a keselyűzsír nemhogy meggyógyított, de amint belélegeztem, egyenesen visszahozott az életbe, mivel fél lábbal akkor már a sírban voltam. 
A gyógyulás során nem törődhettem a büszkeségemmel, ha élni akartam.

Miközben lábadoztam, s átadtam magam a tétlenségnek, bőven volt időm gondolkodni. 
Egyszer végignéztem egy öregasszony halálát, aki utolsó óráján azt a durvaszövésű vászondarabot szorongatta, amelyet még rég elhunyt fiának szőtt valamikor. 
Láttam, mint leheli ki hörögve lelkét az öregasszony a déli nap tüzében. 
Aztán szája kísértetiesen elnyílt, tekintete megüvegesedett, többé nem bántotta szemét a fény. 
Levél sem rezdült... csak a szél borzolta az ősz fürtöket. 

Az elhunyt asszonyon és fián, meg éles értelmükön töprengtem. 
Aztán szembenéztem a nappal, amely ellentétben a halandókkal, nem ismeri az enyészetet. 
Ugyanaz a Nap volt ez, amelyet az öregasszony megpillantott kunyhójuk tetőrésén keresztül, amikor világra jött... s utoljára is ezt látta. 
Figyeltem, és megátkoztam a napnyugtát. 
Néztem, mint bukik le a nap tüzes, rubinszínű ékkőként a hegygerinc mögött. 
Elnéztem a bíborban izzó, immár ködpárába burkolózó hegyeket és völgyeket; a napsugarak bearanyozták a tájat, ami elmondhatatlanul szép látványt nyújtott. 
A korábban halványkék felhők skarlátpiros, lángvörös és rózsaszínű fényekben égtek. 

Figyeltem, mint tűnik el az izzó fénygömb a hegyhátak mögött, melyek most odvas fogként meredeztek a szemhatáron, mígnem az utolsó szépséges sugár is elenyészett a hegylánc mögött. 
Fejem fölött felkiáltott egy éjszakai madár, s én a sötétedő égen úszó sápadt holdkorongot bámultam. 
Feltámadt a szél, a hajamat borzolgatta, s felszárította könnyeimet, miközben egész lényemben émelyegtem. 

Tudjátok, nagy harcos voltam. 
Egy szempillantás alatt kettéhasítottam a kardommal, hogy azután fejét vegyem ellenségemnek és lemészároljam. 
Vértől bűzlöttem, és embereket küldtem a máglyára. 
Tehát miért tettem mindezt? 
A Nap mindenesetre szokott fenségében nyugodott most is le. 
Felvijjogott az éjszakai madár, s feljött a Hold, mintha mi sem történt volna. 

Ekkor kezdtem el töprengeni az Ismeretlen Istenen. 
Egyedül ennek a titokzatos, félelmetes és távoli lénynek a megismerésére törekedtem. 
És egyáltalán, mi az ember? 
Miért nem nagyobb a Napnál? 
Miért kellett meghalnia az öregasszonynak? 
Miért az ember a legsebezhetőbb lény az egész teremtésben, bármilyen sokan zsúfolódnak is össze ezen a létsíkon? 
Ha az ember olyan jelentékeny lény, amilyennek népem mondja, miért nem áll akkor meg a Nap égi útján, hogy meggyászoljon egy halálesetet? 
Miért nem lilul meg a Hold? 
Miért repül tovább a madár? 
Úgy tetszett, az ember jelentéktelen porszem a természetben, hiszen halála egy fikarcot sem változtat az élet folyásán. 
Nem vágytam másra, mint hogy megtudjam mi az oka mindennek. 

Nem volt tanítóm, aki az Ismeretlen Istenre oktatott volna, mivel nem bíztam meg egyetlen földi halandóban sem. 
Túl sokat láttam és veszítettem már az emberi gonoszság és elvetemültség miatt. 
Láttam, mint veti meg és tartja lélektelen baromnak egyik ember a másikat. 
Láttam félelemből felkoncolt és megégetett ártatlanokat. 
Láttam mezítelen gyermekeket a rabszolga negyedekben, akiket perverz alakok tapogattak, miközben kitépdesték serdülő szőrzetüket, hogy mikor majd megrontják őket, fiatal gyermek benyomását keltsék. 
Láttam, mint ötölnek ki papok és próféták az emberiség iránti gyűlöletükben iszonytató szörnylényeket, hogy a vallás igája alá hajtsák a tudatlanokat. 

Egyetlen élő embert sem voltam hajlandó elfogadni tanítómnak, mivel a halandókat mind torz gondolkodásúnak tartottam, akik korlátoltságukban minden tisztát és ártatlant beszennyeznek. 
Semmi dolgom nem volt egy ember alkotta istenséggel, amely csakis gyarló és gyönge lehetett. 

Valamennyi mester közül a legigazabbak, a természet erői beszéltek nekem az Ismeretlen Istenről. 
Tanultam a nappaloktól és éjszakáktól, a szelíd, jelentéktelen teremtményektől, amelyek még a háború és pusztítás közepette is ott nyüzsögtek mindenütt. 
 

A napszállta tüzein elmélkedtem, figyeltem, mint szántja át a vakító égitest az ég boltozatát, majd tér nyugovóra a nyugati szemhatáron. 
Rájöttem, hogy a Nap a maga néma, észrevétlen módján az élet ura, hisz minden hangoskodás, hetvenkedés és civódás elült a napnyugtával. 

Elnéztem a halvány szépségű Holdat, amint az égen úszva bevilágítja a titokzatos, csodálatos éjszakát. 
Figyeltem, miként derengenek fel az ég alján a tábortüzek visszfényei. 
Láttam, mint száll le a vízre a vadmadár, hallgattam, hogyan fészkelődnek a madarak elalvás előtt a fészkükben, hogyan nevetgélnek a gyerekek. 
Megfigyeltem a hulló csillagokat, hallgattam a csalogány énekét, gyönyörködtem a nádszálra rakódó dérben vagy a megfagyott tó nem evilági tükrében. 
Láttam, mint változik smaragdzöldről ezüstszínűre az olajfa lombja, miközben a szél felborzolja a leveleket. 

Nők álltak a folyóban, s miközben ruhájukat felkötve vizet merítettek kancsóikba, kivillant térdük alabástromfehérsége. 
Hallgattam fecserészésüket és nevetgélésüket, amint egymást ugratták. 
Orromba csapott a távoli tüzek füstje, a férfiak boros-fokhagymás lehellete.

E töprengések és megfigyelések közepette felfedeztem magamnak az Ismeretlen Istent. Úgy éreztem ő nem az ember torz tudatának az alkotása. Rájöttem, hogy az emberi elme által kitalált istenek csupán félelmeink és vágyaink kivetülései, miközben az igazi Isten az az örök esszencia, amely hagyja az embert játszani, ábrándokban ringatózni, s amely akkor is ott lesz, amikor a halandók újra ideszületnek majd egy másik tavaszon. Felismertem, hogy az Ismeretlen Isten nagysága ennek az életerőnek a folyamatosságában rejlik. 
Ki volt hát ő?

Én... a fészkükben mozgolódó madarak. a dér a nádszálakon, a hajnalpír, az éjszakai égbolt, a Nap és a Hold, a gyermekkacaj, a nők alabástromfehér térde a tovaáramló patakban, a fokhagyma és bőr illata, a réz villanása. 

Csak lassan jöttem rá minderre, noha mindez végig ott volt a szemem előtt. 
Az Ismeretlen Isten nem valahol a magas egekben székelt, hanem ott volt körülöttem, amerre csak fordultam! 
Ezzel az újfajta megértéssel közeledtem az élethez, amely így kedvessé lett számomra, s én ismét értelmet találtam benne. 
Több is van a világon a vérnél, halálnál, a háború dögszagánál, s az élet minden parányi moccanása jóval hatalmasabb, mint valaha is képzeltük. 
Az elkövetkező években értettem meg, hogy az ember a legnagyszerűbb élőlény, s a Nap csak azért nem áll meg égi útján egy-egy haláleset bekövetkeztekor, mert semmi köze a halálhoz, pusztán csak létezik.

Mikor elmélkedéseim során rájöttem, ki is valójában az Ismeretlen Isten, többé nem kívántam úgy kimúlni a világból, ahogy az öregasszony. 
Kell lennie valami megoldásnak, gondoltam, hogy olyan örök életű legyek, mint a Nap. 
Miután felgyógyultam halálos sebesülésemből, nemigen akadt más dolgom, mint ülni a dombtetőn, és figyelni, hogyan henyélnek és híznak egyre dagadtabbra az embereim. 
Egyszer, amikor a szemhatárt fürkészve eladdig ismeretlen hegyek és völgyek elmosódó körvonalait pillantottam meg a távolban, elgondolkodtam azon, milyen is lehet az Ismeretlen Isten, az életet betöltő nagy erő helyében lenni. 
Hogyan lehetnék ennek a hallhatatlan esszenciának a része?

A pajkos szél ekkor felkapta hosszú, fejedelmi köntösöm szegélyét, és a fejemre borította. 
A szél magasba nyúlt, csodálatos sáfránysárga portölcsért kavart mellettem. 
Aztán elült a szél, s vele együtt a különös porfelhő is.

Embert nem tudtam eszményíteni, a szél azonban eszményi volt a szememben. 
Vajon milyen más természeti jelenség lehetne ilyen szabad, ilyen hatalmas, ilyen legyőzhetetlen, mindenütt jelenvaló és az emberrel szemben halhatatlan? 
A szél volt számomra mindennek a foglalata a maga örök szabadságával, mindent elsöprő formátlanságával, határtalanságával, boszorkányos fürgeségével és a maga játékosságával. 
Szerettem volna hát magam is széllé válni. 
Évekig eljátszottam ezzel a gondolattal, amely betöltötte az életemet. 
Hadd legyek én is olyan illanó, könnyű és megfoghatatlan, akár a szél! 
S minél tovább töprengtem ezen, annál közelebb jártam vágyam teljesüléséhez.

Az első esetre hat évvel sebesülésem után került sor. 
Esténként felmentem az elhagyatott dombra, s a sápadt Holdat bámultam, meg a szélen elmélkedtem. Legnagyobb meglepetésemre eljött az idő, amikor az égben találtam magam, mikor pedig megfordultam, hogy lenézzek, azt sem tudtam már ki vagyok. 
A pillanat törtrésze alatt rádöbbentem, hogy magasan fölötte lebegek a dombtetőn hagyott parányi pontnak, földi porhüvelyemnek. 
Elöször éreztem félelmet sebesülésem óta. 
Ez a félelem hozott vissza a testembe. 
Kinyitottam a szemem, s hol hideg verítékben áztam, hol meg forróság kerülgetett a gondolatra, hogy az imént kiröppentem testem börtönéből a nagy, szabad levegőégbe. 
Úgy éreztem megjártam az Édenkertet, mert bizonyos voltam benne, hogy széllé váltam.

Másnap este ismét felkerestem magányos álmodozásaim színhelyét, s kitörő örömmel gondoltam a szélre, aztán ... semmi nem történt. 
Újra meg újra próbálkoztam, mindhiába. 
Semmit sem akartam, semmire sem vágytam azon az egyen kívül, hogy én lehessek az a már megízlelt csodálatos szabadság. 
Ám bármilyen keményen próbálkoztam is, bárhogy folyt rólam a verejték ( és akárhogyan átkozódtam ), semmire sem jutottam. 
Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét széllé változhassak - földi időszámítás szerint két évnek. 
Ezúttal nem a szélről magáról elmélkedtem, hanem épp nyugovóra tértem. 
Elalvás előtt dicsértem az Ősforrást, a Napot, az életet, a sáfránysárga porfelhőt, a Holdat, a csillagokat, a jázmin bódító illatát - dicsértem az egész életet! 
Mielőtt lehunytam volna a szemem, ismét az égben termettem suhogó szélként! 
Miután kitanultam hogyan hagyjam el testemet, jó ideig nem jöttem rá, hogyan juthatok el oda, ahová akarok. Aztán egy napon egyik emberemet nagy veszedelem fenyegette. 

Leesett a lováról, s közben lábfeje beakadt a kengyelvasba. 
Abban a pillanatban, amint ijedten rápillantottam, már mellette is voltam, s kiszabadítottam a lábát. 
Ott álltam fölötte, én a szabadító, ő azonban azt hihette álmodik. 
Évekig utazgattam gondolatban más birodalmakba és más entitásokhoz. 
Jövőjük születése pillanatában kerestem fel még ki nem alakult civilizációkat. 
Megtanultam együtt suhanni a pillanattal, mert rájöttem, ahol a gondolat, ott az entitás. 
Ezután már senki emberfia nem tudott legyőzni, félelmetes ellenséggé váltam, mivel olvastam ellenfeleim gondolataiban, s így egykönnyen túljártam az eszükön. 
Többé nem indítottam ostromot idegen királyságok ellen, hagytam, hadd törjenek önnön vesztükre.

Az évek során annyira átlényegültem eszményképemmé, a széllé, hogy végül ez lett a sejtjeimben lüktető életerő. 
Lelkem fokonként megváltoztatta a sejtek programozását, megnövelvén rezgésszámukat. 
Hisz oly erős vágy éltetett! 
Minél békésebb lett külső életem, annál mélyebben gyúrta át ez az érzés egész testi valómat, s én egyre vékonyabb és vékonyabb lettem. 
Az emberek rám nézve összesúgtak: Nézd, glória ragyog a mester körül. 
Igen így volt! 
Testem ugyanis nagyobb rezgésszámmal vibrált; már nem az anyagé volt ez, hanem a fényé, mely dicsfényt vont körém. 
Aztán egyik éjszaka felröppentem a Holdra! 
Már nem csupán gondolatban utaztam, egész porhüvelyemet magammal vittem. 

Repestem az örömtől, hiszen hallatlan teljesítményre voltam képes! 
Mégis visszatértem, de csak azért, hogy lássam, meg tudom-e ismételni a mutatványt. 
És sikerült, újra meg újra, összesen hatvanháromszor végső felszárnyalásom előtt. 
Lassan olyan természetessé vált számomra ez az egész, mint a légzés. 
Mikor széllé lettem, rádöbbentem, mennyire korlátozott is az ember, és milyen szabadok az elemek. 
Ráébredtem, milyen esendő parány is az ember a maga tudatlanságában ... s milyen naggyá lehet, ha tudásra tesz szert. 
Megtanultam, hogy bármire vágyunk is, ha erősen célunkra összpontosítunk, előbb-utóbb valósággá válik. 
Amennyiben elég sokáig elhitetjük magunkkal, hogy nyomorult, lélektelen, erőtlen teremtések vagyunk, a végén el hisszük mindezt, és azokká is válunk. 
Ha azonban a szél urának nevezzük magunkat, azok leszünk, amiként magam is. 
Aki pedig Istennek nevezi magát, Istenné lesz.

Miután rájöttem minderre, tanítani kezdtem szeretett testvéreimet az Ismeretlen Istenről, minden élet forrásáról. 
Eljött aztán a nap - már öregember voltam ekkor -, amikor minden célom valóra vált. 
Átkeltem az Indus-folyón, s az Indus-hegy oldalában százhúsz napot töltöttem egybegyűjtött népemmel. 
Megpróbáltam megértetni velük felismeréseim igazságát. 
Azt is elmondtam, hogy nem én vagy bárki más emberfia vezérli őket az élet útjain, hanem Isten, valamennyiünk teremtője. 
Hogy jobban higgyenek szavaimnak, a szemük láttára - és legnagyobb elképedésükre - a levegőbe emelkedtem. 
A nők sikoltoztak és rémüldöztek. A katonák elejtették pallosukat ámulatukban. 
Búcsút intettem mindannyiuknak, s arra intettem őket, tanulják meg mindazt, amit én, persze ki-ki a maga módján. 
Mikor mindent megtudtam, amit e létsíkon megtudni érdemes, a mennybe szálltam. 

Testem akkorra már olyan légies lett, akár a gondolat, s többé nem kötöttek a fizika törvényei. 
Akkor megtudtam, hogy az ember végső soron maga az Isten. 
Mielött felszárnyaltam volna, nemigen gondoltam a lélekkel, amiként az égbe emelkedés mechanikai háttere sem érdekelt túlságosan. 
Mindössze annyit tudtam, hogy elégedett vagyok a teljesítményemmel és az élettel. nem voltam már a régi tudatlan, harcias barbár, az agyonhajszolt, kisemmizett pária. 
Magamba ittam mindazt a csodát, amit a mennyben láttam nap nap után, éjszakáról éjszakára. 
Ez volt az életem. 
Megtanultam szeretni önmagamat, hisz valami naggyal és fenségessel mérhettem végre össze. 
Életem beteljesedett, amikor felismeréseim önmagamra vonatkoztattam. 
Mindez tökéletes lelki békével ajándékozott meg. 
Ekkor kezdtem többet tudni az életről, ekkor egyesültem az Ismeretlen Istennel.

Nem is annyira széllé lettem, mintsem azzá az ideává, amit a szél képviselt a szememben. 
Ma már uralom ezt a természeti erőt, mert magam is láthatatlanná, szabaddá, mindenütt jelenvalóvá lettem, egybeforrtam az élet egészével. 
Mikor eggyé váltam ezzel a láthatatlan őselvvel, megértettem az Ismeretlen Istent és minden létezőt meg nem létezőt - megértettem, mert megértésre törekedtem. 
Önmagamban kerestem a válaszokat, melyeket azután nagyobb léptéküre tágítottam.

Ram vagyok, a győztes ... Jelenleg pedig Ram az istenség. 
Műveletlen barbár voltam, akit a legegyszerübb, mégis a legmélyebb valami avatott Istenné. 
Most átadom nektek tudásomat.